|
16. fejezet
Krisy 2006.01.19. 19:12
- Na, mi a helyzet? Hol van szõke görénykénk? – kérdezte Ron, miközben behúzta maga alá a széket. Hermione elszámolt magában ötig, aztán elmosolyodott.
- Elment italért – felelte higgadtan. – Merre voltatok? Nem láttalak titeket sehol sem.
- Táncoltunk – hangzott a tömör felelet.
- Aha... és a párod? Õt hol hagytad? – faggatózott tovább a lány.
- A barátnõivel beszélget – mondta a fiú csevegõ hangon. Kicsit elpirult a válaszba.
- Oh, értem... De ugye minden rendben?
- Persze – bólogatott szaporán Ron, és egy pillanat alatt felderült az arca. Hermione tudta, hogy miért, így rá is kérdezett azonnal.
- Na mesélj – mosolyodott el szélesen a lány.
- Mit meséljek?
- Honnan ismered, meg úgy mindent... Tudni szeretnék minden részletet – Ron „ki gondolta volna”, diadalittas pillantást mért rá, és mély levegõt véve belekezdett a mesélésbe.
- Egyik szünetben beszélgettem vele... Mert Alan elõtte órán egyfolytában róla beszélt... Azt mondta, hogy engem szokott mindig nézni – erre Ron fülig vörösödött, de folytatta a mesélést. – Szóval... utána beszélgettem vele... Nagyon aranyos lány – Hermione képtelen volt nem elmosolyodni. Sosem látta még ilyennek a fiút, de kifejezetten örült, hogy végre van egy másik lány, aki tetszik neki.
- És akkor hívtad el?
- Nem, dehogy... Így is olyan hülyén jött ki – folytatta a fiú, és kissé zavarttá vált a tekintete. Pár pillanat után aztán továbbmesélt. – Aznap vacsora után véletlenül összefutottunk az elõcsarnokban... Beszélgettünk megint, aztán valamiért elhívtam sétálni – Ron a földet pásztázva mondta a szavakat. Hermione boldogan mosolygott rajta, nagyon aranyosnak találta így a fiút. Örült annak, hogy végre neki is összejönnek a dolgai. Vagy legalábbis alakulnak.
- Aztán? Gyerünk, mesélj! Nagyon érdekel!
- Nem mentünk sétálni – felelte a fiú feszengve.
Hermione egy pillanatra megijedt, hogy akkor vajon mi történhetett, de Ron egy nagyobb sóhaj után befejezte.
- Még tanulnia kellett, úgyhogy csak felkísértem a klubhelyiségébe... És mielõtt elköszöntünk volna, megkérdeztem, hogy van-e párja... Aztán most itt vagyunk.
Hermione beharapta alsóajkát örömében. Majdnem felkiáltott, de ehelyett, csak vidáman így szólt:
- Ez szuper, Ron! Tudod... nem is hittem volna rólad – ismerte be a lány kissé kínosan. A fiú azonban csak vállat vont.
- Én se. De mégis sikerült.
- Igen, és ez a fontos! És milyen vele? Sokat táncoltatok?
- Igen. És nagyon jó volt... Most pihenünk elõször. Szeretett volna beszélni a barátaival, és gondoltam, akkor én is idejövök hozzád, és megkérdezem, milyen a társaságod. Nehéz elviselni Malfoyt?
- Dehogy. Egész jó... - legyintett azonnal a lány. Már késõn vette észre, mennyire õszintén mondta a szavakat. De ha egyszer tényleg jól érezte magát, akkor miért titkolja?
- Jó? – döbbent meg a fiú. – Nem piszkál állandóan azzal, hogy sárvérû vagy, meg mit tudom én?
- Nem... Beszélgettem vele. Ron... Szerintem Malfoy megváltozott a nyár alatt. Vagyis... Olyan furcsának tûnik – magyarázkodott a lány. Úgy gondolta, hogy egyszer végül is el kell kezdeni beadagolni a fiúknak, hogy Dracoval jár. Talán épp most érkezett el az ideje, hogy megkezdje ezt a hosszas munkát.
- És ezt azalatt a másfél óra alatt szûrted le, amit együtt töltöttél vele? – vonta fel a szemöldökét a vörös hajú fiú.
Hermione válaszra nyitotta a száját, amikor Draco megérkezett az italokkal. A fiú érdeklõdve végigmérte a legfiatalabb Weasley fiút, majd letette az asztalra a lány poharát.
- Köszi – motyogta halkan Hermione, miközben egy pillanatra a szõke fiúra pillantott, majd Ronon állapodott meg a tekintete. Draco csak biccentett.
- Hol hagytad a párod, Weasley?
- Semmi közöd hozzá, Malfoy – felelte Ron kimérten. Felállt az asztaltól, és Hermione jobb kezéért nyúlt. – Táncolunk egyet?
A lány egy kérdõ pillantást vetett Dracora, de meg se várta, mit szól hozzá kedvese, halvány mosollyal bólintott, és Ronnal együtt elindult a táncolók közé. Draco letette a poharát az asztalra, és mérgesen összeszûkített szemekkel nézte távolodó kedvesét és riválisát. Újra megmarkolta a vajsörrel teli üvegtárgyat, ám olyan erõsen szorította, hogy félõ volt, hogy összetörik.
- Egyre furcsább vagy, Ron – jegyezte meg Hermione, amikor végre megálltak, és a fiú szembe fordult vele. Lazán a lány derekára fonta a karjait, Hermione pedig az õ nyaka köré.
- Miért mondod? Csak egy kicsit magabiztosabb vagyok, ennyi.
- Igen... Valóban. De nagyon jól áll – felelte a lány.
Felvették a fél-lassú szám dallamát, és halkan beszélgetve belemerültek a táncolás csodálatos mûvészetébe. Dracot pedig közben majd’ megette a sárga irigység. Vagyis a féltékenység.
A szõke fiú elgondolkozva, dühösen nézte a kis párost. Fejében különbözõ gondolatok százai kergették egymást, úgy mint: vajon mennyi ideig bírja valaki a Cruciot, vagy miféle mugli eszközökkel árthatna a legjobban a fiúnak? Nagyon is piszkálta a csõrét a látvány, ahogy kedvese Ron nyaka köré fonja a karjait, és ahogy a lány jókedvûen nevet rajta. Égetõ vágy kínozta, hogy odamenjen, és akár puszta kézzel szétválassza õket. Õ maga is meglepõdött, mennyire ideges lett.
Hermione jókat mosolygott Ronon, ahogy a fiú párszor rálépett a lábára. Pár pillanat után aztán már õ is belejött a táncba, és Hermione lába is megúszta minden komolyabb sérülés nélkül. A lány egyszer-egyszer rápillantott Dracora, de a fiú ezt valamiért nem vette észre, pedig egyfolytában õket nézte. Látta rajta, hogy nagyon zavarja, hogy Ronnal táncol. Ennek valahol örült: legalább biztosra tudja, hogy nem hagyja hidegen a fiút.
- Szerintem most már ideje lenne, ha a saját partnerünket foglalnánk le – mondta óvatosan a lány, nehogy megbántsa Ront.
Õ erre bólintott egyet, és elengedte a lány egyik kezét, majd kivezette a táncolók közül, egyenesen a dühtõl halvány rózsaszín arcú Dracohoz. A szõke Mardekáros próbálta rendezni vonásait, és elég jól sikerült is elrejtenie ingerültségét. Ezt fõleg annak köszönhette, hogy Hermione visszament hozzá.
- További jó szórakozást, Hermione – mondta Ron mosolyogva. A lány arcához hajolt, és adott neki egy finom puszit, majd Dracora se pillantva elviharzott a párja felé.
- További jó szórakozást, Hermione... - gúnyolódott Draco, ahogy Ron hallótávolságon kívülre került. – Hogy oda ne rohanjak... Nem azért, de te az én párom vagy, vagyis velem szabad csak táncolnod!
- Draco – szólt rá a lány. – Nyugi... Ne légy gyerekes, kérlek.
- Jól van... ne haragudj... csak... Ez nagyon rossz húzás volt – a lány mosolyogva figyelte a tajtékozó fiút. – Most min vigyorogsz?
- Rajtad.
- Aha, szóval még ki is nevetsz...
- Dehogy... - ellenkezett a lány. – Csak annyira aranyos vagy ilyen féltékenyen.
- Nem vagyok féltékeny! – szólt rá azonnal Draco. – Csak zavar, hogy nem velem vagy, hanem azzal a...
- Az egyik legjobb barátommal – fejezte be Hermione a mondatot. – Vagyis féltékeny vagy.
- Jó... Igen... és akkor mi van? – vont vállat mérgesen a fiú, és hátat fordítva kedvesének a poharáért nyúlt. A lány fejét csóválva vigyorgott rajta. Megkerülte a fiút, és egyenesen szembefordult vele. Draco poharát maga elõtt tartva figyelte.
- Szeretnél táncolni? – kérdezte kedvesen Hermione. Draco még mindig durcás képet vágott, és kissé duzzogva szólalt meg.
- Elõbb moss kezet – felelte, aztán vigyorogva megragadta a lányt, és visszaráncigálta a táncolók közé. Hermione hangosan nevetett rajta.
- Jesszus, mit cibálod szegény ’Miot? – hallották egyszer csak mindketten, mikor már a többiek között voltak. A lány még mindig nevetett kedvesén, de ekkor végképp kitört belõle a kacagás. Alan pedig úgy nézett rá, mintha elment volna a józan esze. – Csak nem leitattad?
- Nem tudom, mi baja van... Be van dilizve – felelte barátjának Draco. Ginny ott állt Alannel szemben tánctartásban. Hermione még egy utolsót kuncogott, majd odabújt Dracohoz. Alan vigyorogva nézte õket, aztán fejcsóválva visszafordult barátnõjéhez, és még közelebb vonta magához. Ginny szinte eltûnt a fiú karjaiban.
Hermione és Draco még egy ideig összeölelkezve álldogáltak, aztán a látszat kedvéért lépkedni kezdtek, mintha táncolnának. Pár pillanat múlva pedig ténylegesen egy lassú szám következett, amire épp megfelelõ volt ez a testhelyzet.
A lány teljesen belefeledkezett magukba, szinte eszébe se jutott, hogy a barátai vagy bárki más õket figyelheti. Úgy tûnt, szerencséje volt arra az éjszakára, ugyanis eddig se Ron, se Harry nem ment oda amiatt, hogy esetleg túl közeli testi kontaktusba kerül Dracoval. A fiú karjai kicsit lejjebb ereszkedtek a lány derekán, nem épp illendõen tartva kedvesét, de most ez ugyanúgy nem érdekelte egyiküket sem, ahogy a lebukás óriási veszélye sem. Csak kiélvezték a pillanatot, amikor felhõtlenül együtt lehetnek, és senki nem zavarja õket.
Ani Jason nyaka köré fonta a karjait, és kicsit közelebb húzódott hozzá, amikor elkezdõdött a lassú, romantikus zene. A férfi rámosolygott, ami még jelenthetett is valamit, majd finoman közelebb vonta magához a nõt a derekánál. Az esvéká tanár igyekezett többértelmû jeleket küldeni régi szeretõje felé, közben el-elpillantott a tanári asztal irányába, ott is egy fekete taláros, fekete hajú férfi arcát kereste. Csalódottan fordította ismét Jason felé az arcát, de onnantól kezdve már csak az övé volt.
Nem sikerült a terve, pedig azt hitte, hogy Perselust legalább egy icipicit zavarni fogja, ha mással táncol, de ennek õ semmi jelét nem adta. Elhatározta hát, hogy inkább Jasonnel foglalkozik, végtére neki is kijár egy kis szórakozás.
Ahogy elhatározása megszületett, megjelent egy erõs testalkatú férfi az oldalán, és udvarias fõhajtással meghajolt kettejük elõtt.
- Szabadna egy táncra, kisasszony? – Lucius Malfoy mézes-mázos hangjától felállt a hátán minden egyes szõrszál. Nem volt mit tenni, és úgy tûnt, Jason ezt tökéletesen megérti. Illedelmesen biccentett a szõke férfi felé, és elengedte Anit. Malfoy azonnal felváltotta, és már az õ párosuk mozgott a szép számra, Jason pedig visszavonult a tanárokhoz.
Ani fejében egyre csak az járt, hogy „hamarosan vége”. Kezdte nagyon idegesíteni Malfoy nyomulása. Magabiztosan csörtetett felé mindig, és mindig megtalálta a megfelelõ alkalmat – vagyis azt a pillanatot, amikor Ani a leginkább nem vágyott a társaságára –, hogy a nõ közelében legyen. Talán érzelmei kiültek az arcára is, mert a férfi megszólalt.
- Csak nem zavarja a társaságom?
- Ugyan, Lucius... Élvezetes önnel minden pillanat – felelte a nõ behízelgõ hangon, enyhe mosollyal, amit szíve szerint vicsornak szánt volna.
Kész kínperceket élt át, amíg Malfoy fogta a derekát, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy még senkivel nem táncolt ilyen jót. Lucius igazán tudta, mi kell egy nõnek. De ezzel Ani tökéletesen tisztában volt, eléggé jól ismerte a nemes mágust ahhoz, hogy tudja: Lucius ért hozzá, hogyan vegyen le egy nõt a lábáról.
Szerencséjére aztán véget ért a szám, és végre kibontakozhatott a férfi erõs karjaiból. Elnézést kért, és útnak indult, hogy megkeresse Jasont. Ez az „útnak indulás” azonban eléggé menekülésnek hathatott, legalábbis ahogy belegondolt, ez jutott eszébe. A tanári asztalhoz érve elég vidám társaságot talált; szinte mindenki nevetett. Természetesen Perselus ismét kivétel volt, valószínûleg nagyon nem értékelte a társaság humorát. Ani mosolyogva helyet foglalt Jason mellett, és megkönnyebbülve nézett a férfira, fõleg, mikor felfedezte, hogy bizony nincs több hely az asztalnál. Legalábbis a közelükben nincsen, tehát Malfoy semmiképpen nem fog csatlakozni hozzájuk. Vidáman bekapcsolódott a beszélgetésbe, és hamarosan megtudta, min is nevettek idáig: Trelawney – senki nem tudta, milyen megfontolásból – egy térdig érõ, ezer színben káprázó zoknit vett fel a talárjához. Ami nem is lett volna baj, ha az nem a sípcsontja közepéig ér.
*
- Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte Draco, mikor kedvesével ismét leültek az egyik asztalhoz megpihenni.
Hermione elgondolkozva nézte a fiú arcát, teljesen elszállt a valóságtól. Elsõre nem is fogta fel, hogy hozzá beszélnek, de aztán feleszmélt, és bólintott.
- De, menjük. Jót tenne egy kis friss levegõ.
Így hát mindketten felálltak, és kart karba öltve elindultak a nagyterem ajtaja felé. Hermioneban ismét felötlött, hogy mi van, ha valaki megállítja, de a szerencse nem pártolt el mellõle: senki nem ment oda.
Ahogy kiléptek a nagy tölgyfaajtón, csípõs szél csapta meg bõrüket. Hermionenak könny szökött tõle a szemébe, és karja is tiszta libabõr lett. Viszont jólesett neki, hogy végre nem odabent van. Némán sétáltak egymás mellett, még mindig karöltve. Nem csak õk múlatták idekint az idõt, másoknak is eszébe jutott levegõzni. A parkban párocskák és barátok mászkáltak.
- Merre menjünk? – érdeklõdött a fiú. Hermione halványan elmosolyodott.
- Nem tudom. Csak úgy sétáljunk. De azért ne feltûnõen...
- Hogy lehet nem feltûnõen sétálni? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Draco. A lány vállat vont, és tovább ment. Kicsit fájt már a lába a magas sarkúban, de nem akart panaszkodni.
Nagyon emlékeztette mindkettõjüket a mai este a negyedikes Trimágus bálra: a bokrok alatti padokon sorra ültek a párocskák: voltak, akik beszélgettek, voltak, akik úgy tettek, mintha nem lenne rajtuk kívül más a száz méteres körzetükben, és kiélvezték a romantikus pillanatokat. Hermione jót mosolygott rajtuk, és még jobban Dracohoz bújt; örült, hogy neki is van valakije.
A park szélénél járhattak, amikor Draco felvetette, hogy menjenek le a partra, ott talán nincsenek ennyien. Hermione mosolyogva beleegyezett, és el is indultak a tó felé. Alig mehettek pár métert, amikor a lány hirtelen megtorpant.
- Oh, ez így nem lesz jó – motyogta inkább magának, amikor a magas sarkú belesüllyedt egy kicsit a talajba. Éppen annyira volt puha a föld, hogy a sarok belemélyedjen. A lány megtámaszkodott Draco vállában, és levette mindkét cipõjét. Onnantól mezítláb ballagott tovább szerelme oldalán, szandálját a kezében lóbálva. A fû egy kicsit vizes volt, de ez egyáltalán nem zavarta, sõt, frissítõen hatott rá.
A fiatal pár némán sétált tovább a tó felé. Hermione elgondolkozva lépdelt kedvese mellett: abban a pillanatban minden olyan nyugodtnak és békésnek tûnt, hogy már-már azt hitte, nem is létezik rossz a világon. Hiszen szerelmes, és ott van vele az a fiú, akit mindennél jobban szeret, akkor meg mi baj történhet? Hirtelen nem számítottak a többiek; Harry és Ron véleménye, a többi Roxfortos diák véleménye, Lucius Malfoy nézetei, semmi. Csak õk ketten.
Ilyeneken töprengve jutott le a tó partjára, ahol mind a ketten megálltak. Draco minden elõzetes bejelentés nélkül összekulcsolta ujjait a lányéval, és egymásra mosolyogtak. Megbûvölve nézték a szép éjszakai eget, a tó fölött sorakozó csillagokat, és ahogy a hold fényét tükrözi a víz, ezüstös csillogásba vonva azt. Nem tudták, mennyi ideje állhatnak ott egyhelyben, de Hermionenak a gondolatai ismét furcsa irányt vettek. Eszébe jutott, hogy milyen romantikus így kettesben lenni, annak ellenére, hogy egyikük sem szól egy szót sem. Kezdett megérteni valamit, amit eddig csak romantikus regényekben olvasott: milyen kellemes együtt lenni valakivel, csak ketten, és megérteni a másikat anélkül, hogy egy szót is szólna. Tudta, hogy Dracot is elbûvöli az éjszaka szépsége, még ha nem is ugyanúgy, mint a lányt. A fiút valószínûleg a sötétség foglalkoztatja, az tetszik neki az éjszakában, nem úgy, mint Hermionenak, akit a tó csillogása és a csillagok ragyogása kerített a hatalmába. De egy valamiben egyetértettek: jó így állni, és tudni, hogy mi jár a másik fejében. Jó volt, hogy maguk mellett tudhattak valakit, akinek annyira ismerték az érzéseit és gondolatait, hogy ilyen pillanatokban nem kellettek a szavak a beszélgetéshez.
A varázst aztán Draco törte meg, amikor kedvese felé fordult, és mindkét kezét megfogta. Sokáig néztek mélyen egymás szemébe, megpróbálva a másik mélyébe látni. Nem kellett egyiküknek sem nagyon erõlködnie, nyitott könyvek voltak a másik elõtt.
- Hogy érezted ma magad? – kérdezte halkan a fiú. Hermione elmosolyodott, tudta, hogy Draco lesz az elsõ, aki megszólal.
- Nagyon jól. Minden csodálatos volt, apád is egész elviselhetõ volt.
Draco szája félmosolyra húzódott. Látszott rajta, hogy nagyon bántja, hogy ilyen apja van, de tudta azt is, hogy ezzel meg kell békélnie, különben sosem lesz boldog. Nem szabad folyton azon siránkoznia, hogy mije nincsen, arra kell gondolnia, hogy mije van. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy megtalálta az igaz szerelmet, fõleg nem ilyen fiatalon.
- Hogy táncol Weasley? – Hermione megcsóválta a fejét, közben enyhén megrovó pillantást vetett a fiúra, de mosolygott.
- Nagyon sokat fejlõdött – felelte. – De még mindig te vagy a parkett ördöge.
A fiú elmosolyodott kedvese válaszán, és közelebb húzta magához. A lány ráhajtotta a mellkasára a fejét, és hallgatta szívének sebes dobogását. Csak úgy zakatolt az ifjú Malfoy szív. Sosem hitte volna, hogy egyszer õ fogja elérni ezt a hatást nála. De történnek még csodák, és õ hitt is bennük.
Ismét a hallgatás kellemes köpenyébe burkolóztak. Lágy szellõ cirógatta meg bõrüket, és fújta Hermione szoknyáját oldalra. Draco átölelte a derekát, és lassanként elindult a lánnyal. Egy hatalmas tölgyfához sétáltak, aminek a tövébe telepedtek. Draco nekidöntötte a hátát a fa törzsének, Hermione pedig beült a fiú ölébe, és szorosan hozzábújt. Onnan figyelték a tavat, és a parkban szálingózó-turbékoló párokat.
*
- Rég nem volt ilyen szép estém, Ani. Úgy látszik, ez veled jár – mondta lágyan mosolyogva Jason, miközben Anivel az elõcsarnokban álltak. Kimentek egy kicsit a tömegbõl, hogy pihenjenek. A nõ is rámosolyogott, és egy picit el is pirult.
- Köszönöm. Én is nagyon jól érzem magam. Lehet, hogy már régebben össze kellett volna futnunk.
Jason egyetértõen bólogatott, de látszott rajta, hogy elkalandoztak a gondolatai. Méregetõ pillantásokkal pásztázta Anit, mintha kérdezni akarna valamit, amit még meg kell fontolnia. A nõ kérdõn felvonta a szemöldökét, és mosolyogva figyelte. A férfi is viszonozta, majd közelebb lépett hozzá. Óvatosan átkarolta a derekát, és még mindig a tanárnõ arcát fürkészte. Ani sejtette, hogy mi következik, de direkt nem szólt egy szót sem, csak várt. Jason lassan közelebb hajolt az arcához, és megcsókolta. Gyors csók volt, nem túl sok érzelemmel, de arra épp elég volt, hogy mindkettõjükben felébressze a régen kialudt vágy lángját. Újra összeért az ajkuk, ezúttal már szenvedélyesebben, és hosszú másodpercekig el sem váltak. Aninek eszébe jutott, milyen régen is volt már, amikor utoljára megcsókolta a férfit, és úgy látszott, Jason is ezen töpreng. Csillogó tekintettel néztek egymásra. A nõ megnyalta kiszáradt ajkait, mire Jason a tenyerébe fogta az arcát, és ismét megcsókolta. Olyannyira belejöttek, hogy elindultak a fal felé, amit Ani igazából csak akkor érzékelt, amikor a hideg kõfalnak nyomódott meztelen háta.
- Talán nem itt kéne – sóhajtotta, miközben levegõért kapkodott. Jason bólintott, és kicsit hátrált.
- Menjünk fel – suttogta érzékien a férfi a fülébe, amitõl végigfutott a nõ hátán a hideg.
Elindultak a tanárnõ szobája felé, ám ez nem ment olyan könnyen, mint kellett volna: két-három lépésenként megálltak, mert nem bírták tovább, és csókolták egymást, míg már nem kaptak levegõt. Nem egyszer nekimentek valaminek, de õk csak nevettek ezen, és folytatták útjukat.
Megváltásnak érezték, mikor beléptek az ajtón, és bezárták maguk mögött. Azonnal az ágyon kötöttek ki, és folytatták, amit az elõcsarnokban elkezdtek.
*
Draco elgondolkozva meredt maga elé. Sosem hitte volna, hogy egyszer ilyen sokféle érzés fog benne kavarogni, hogy lesz egy lány, aki ennyire megdobogtatja a szívét. De volt, és õ most ott feküdt az ölében, és együtt nézték a teliholdat, ahogy bevilágítja a kastély parkját és a tavat. Sosem volt a szavak mestere, de úgy érezte, most muszáj elmondania, amit érez, képtelen magában tartani. Hermionenak tudnia kell, hogy mennyire szereti.
- Kicsim – kezdte suttogva a fiú. A lány feje aprót moccant, jelezve, hogy hallja. – Tudod... ma jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. Soha senki nem jelentett nekem még ennyit, mint te – Hermione arcán boldog mosoly terült el, és közben mindenféle aranyos jelzõvel látta el Dracot gondolatban. – Nem hittem volna, hogy valaha lesz egy ilyen lány az életemben, aki ennyire fontos szerepet tölt be a szívemben. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled... nyáron teljesen megváltoztam, és te voltál az, aki ennyire kiforgatott abból a gonosz fiúból, akivé a szüleim az évek során neveltek. Szeretném megköszönni – mondta végül még mindig suttogva. Egészen közel hajolt kedvese füléhez, mintha attól tartana, hogy a hangok más fülekbe is eljuthatnak. – Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Köszönöm, hogy szeretsz – felelte a lány, és legördült egy könnycsepp az arcán. Ez volt Draconak az az oldala, amit rajta kívül biztosan senki nem ismert, és nem is fog soha. Valószínûleg õ se fogja soha többet hallani ezt a pár mondatot, mindenesetre nagyon meghatódott tõle. Nem gondolta, hogy valaha is sor kerül erre, épp ezért nem is tudott mit reagálni. – Annyira örülök, hogy szeretsz, és hogy itt vagy nekem – folytatta suttogva, elcsukló hangon. – Soha nem voltam még ilyen boldog, mint most veled.
- Minden tökéletes – válaszolta eltûnõdve a fiú.
Hermione bólintott. Nem beszéltek többet, gondolkoztak. Elmélkedtek az együtt töltött idõn – azon, ami már elmúlt, és azon, ami még csak most következik. Vajon mi lesz egy hónap múlva? És év végén? Tíz év múlva? Vajon együtt maradnak örökkön örökké? Hermione nagyon remélte, hogy igen. Remélte, hogy nem lesz semmi, ami elrontja a kapcsolatukat, bármi is legyen az. Azt mondják, a szerelem mindent legyõz. És õ ebben is hitt.
Pár perccel késõbb fázósan közelebb bújt Dracohoz. A fiú dörzsölgette a lány karját, és hagyta, hogy szinte teljesen eltûnjön a mellkasában. Percekig csak néztek ki a fejükbõl, és töprengtek. Jó volt elmélázni, és visszagondolni a régi emlékekre, arra, hogy mi minden történt velük a nyáron, vagy akár még az az elõtti, iskolai vitákra és veszekedésekre.
- Nagyon fázol? – kérdezte meg halkan a fiú. Hermione Draco mellkasának válaszolt.
- Nem mondom, jót tenne egy kis meleg.
- Akkor menjünk be – határozott kedvese, és óvatosan szétváltak. Lassan felálltak, és dideregve összeölelkeztek.
- Visszamegyünk a bálra?
- Nem tudom... Szeretnél még táncolni? – kérdezett vissza a fiú kedvesen mosolyogva. A lány megrázta a fejét, és közelebb húzódott hozzá. - Mi lenne ha... lemennénk... hozzánk...?
- A Mardekáros klubhelyiségbe? – kérdezett vissza csevegõ hangon Hermione. Draco bizonytalanul bólogatott. – Nem fogunk lebukni?
- Ugyan... nincs ott ilyenkor senki. Az én szobámban meg fõleg nem... Crak és Monstro egész éjjel a fejüket fogják tömni.
Hermione halkan felnevetett kedvese szavain, aztán beleegyezõen bólintott. A park felé vették az irányt, Hermione még mindig a kezében vitte a szandálját. Teljesen kiszáradt a szája a hûvös széltõl, ráadásul a fülei és az orra is majd megfagyott. Nem beszélve a lábujjairól. Bele se mert gondolni, hogy télen milyen lesz.
Elérték a park szélét, ahol már rendes ösvény volt, de a lány még mindig nem vette fel a cipõt. Sehogy sem volt kedve abban egyensúlyozni, melegíteni meg úgyse nagyon melegítené. Így hát mezítláb sétált tovább Draco oldalán. Beszédfoszlányok hallatszottak a bokrokból, de egyik hang sem volt túl ismerõs a számukra.
Az utolsó kanyart is megtették, és ekkor megpillantották az egyik padon épp nagyon szenvedélyesen csókolózó Alant és Ginnyt. Hermione elmosolyodott barátain, és elérzékenyülve pillantott Dracora. Õ is mosolygott, méghozzá úgy, hogy Hermione bármit megtett volna azért, hogy Ron és Harry lássák õt ilyenkor. Nyomban meg is bánta kérését, ugyanis a másik oldalról Harry és Luna közeledett. Hermione azonnal felhívta erre Draco figyelmét is, mire õ összeszûkített szemekkel nézte a közeledõ párt, és eszébe se jutott, hogy esetleg sürgõsen arrébb kéne állnia, nehogy meglássák, hogy kéz a kézben sétálgat Hermioneval.
- Sziasztok – köszönt meglepetten Harry. Egyik szemöldökét felvonva méregette barátnõjét és Dracot, aztán észrevette, hogy Alan és Ginny is ott vannak, ugyanis szinte egyszerre kapták fel a fejüket a hangjára.
- Szia, Harry – erõltetett magára Hermione egy mosolyt. Úgy érezte, mintha sokkot kapott volna, földbe gyökerezett a lába, és arra a pár pillanatra fázni is elfelejtett. – Hát ti?
- Ezt én is kérdezhetném – jegyezte meg a fiú, miközben kutakodva méricskélte a párt. Összeráncolta a homlokát, mikor meglátta, hogy fogják egymás kezét.
- Ugye Ron nincs a közelben? – próbálta magára vonni Alan Harry figyelmét, mikor észrevette, hogy van egy kis gáz. A pár kihasználva ezt, gyorsan elengedte egymás kezét.
- Nem, nincs – felelte lassan a fiú, de nem vette le a szemét Hermioneról. – Bent vannak Sueval, megállás nélkül táncolnak – folytatta, és mosolyogva a fiúra nézett. Hermione kicsit megkönnyebbült, de még most sem volt teljesen nyugodt. Ugyan elengedte Draco kezét, de ettõl még nem tette meg nem történté az esetet.
- Huh, akkor lehet, hogy most már leszáll rólunk – sóhajtotta Ginny, és összevigyorogtak Alannel. A fiú felé fordult, és magához húzva megcsókolta. Harry erre visszatért Hermionehoz, de Dracon állapodott meg a pillantása.
- Merre jártatok? – kérdezte számonkérõ hangon.
- Levegõztünk – felelte a fiú, állva Harry pillantását. Hosszú másodpercekig néztek farkasszemet, végül Harry bólogatva válaszolt.
- Rendben... Akkor további jó szórakozást – mondta, és biccentett feléjük. Luna is rájuk mosolygott, aztán tovább mentek arra, amerrõl Hermioneék az imént jöttek. Amikor befordultak a sarkon, nagyot sóhajtott.
- Hú, ez meleg volt – mondta kissé megkönnyebbülten.
- Legalább nem fáztál.
- Igen... De most már igen, úgyhogy siessünk...
- Hé, várjatok – szólt utánuk gyorsan Alan, mikor már elõttük mentek el. – Legyetek óvatosabbak, ha nem akartok holnap meghalni.
Draco rávigyorgott, Hermione pedig megeresztett egy halvány mosolyt.
- Te meg ne kerülj Ron szeme elé... Nem hiszem, hogy értékelné, amit idekint mûveltek – Ginny fülig vörösödött, Alan pedig kajánul rájuk kacsintott.
- Kösz a jó tanácsot.
Azzal elköszöntek, és folytatták útjukat a kastély felé. Alan és Ginny tovább turbékoltak a padon, teljesen kizárva a külvilágot.
Hermione és Draco sikeresen bejutott az elõcsarnokba, ahol néhány párocska volt csak, akiknek túl hangos volt már odabent. Õket nem nagyon zavarta a megjelenõ pár, nem õk voltak az egyetlenek, akik ki-be mászkálnak a tölgyfaajtón. Draco gyorsan elvitte az alagsorba vezetõ lépcsõhöz kedvesét, onnan pedig már szabad volt az út a klubhelyiségéig, és onnan a hálóig...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
