Hermione napjai szokásosan teltek. A tanárok egyre több feladattal látták el őket. Aznap ki kellett sétálniuk a tóhoz, ott volt a találkozóhely. Ott Adelheid elmondta, hogy egy kisebb túra következik, és körbejárják az erdőt. A gyerekeknek nem igazán volt semmi feladatuk, csak hogy próbáljanak meg nem eltévedni. Tíz órakor útnak is indultak, a csapatok egymás mögött haladtak. A nap hétágra sütött, de a fák alá nem igazán jutott el a fénye. Kellemes hűvös idő volt az erdőben. Az egész négyes csapat vidáman társalgott, még Hermione is hozzá-hozzászólt Dracohoz. Úgy tűnt, hogy Alan és Draco kezdik unni magukat, mert egyre nagyobb butaságokat beszéltek, és mindketten nevettek magukon. A többiek meg rajtuk.
- Na, hagyjátok abba! – nevetett Jessica. Alig tudott megszólalni, mert nem igazán jutott levegőhöz a nevetéstől.
- Nem, várj… épp kezdünk belejönni.
- Nézzétek! – mondta ismét Jess, és egy gyönyörű, kékvirágú növényre mutatott. Annak szirmai megcsillantak, és igazán káprázatossá tették így a kis virágot. – De gyönyörű… kellett volna hozni ásót! – Erre mindenkiből kitört megint a nevetés, Jess csak értetlenül nézte őket.
- Esetleg kapát? – röhögött Josh. Jess mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Ja, meg nagyharangot, sőt, egy egész templomot! – lódított tovább Alan. – Az ara és a vőlegény már megvan – pillantott Hermionera és Dracora. Ők ketten csak gúnyosan mosolyogva nézték a többieket.
- Ez rossz vicc volt – mondta mosolygó hangon a szőke.
- Szerintem is – tette hozzá Hermione is.
- Lehet, de legalább egyetértetek valamiben – kacsintott Jessica. Hermione és Draco somolyogva megcsóválták a fejüket. – Ja, és pap is kell. De azt szerintem bármelyikünk szívesen elvállalja.
- Ez nem is hülyeség… Na, egy kis szerepjáték? – vetette fel Alan. Mindenki mosolygott. Hermione biztos volt benne, hogy az ő csapatuktól hangos az erdő.
- Inkább mesélj valamit! – ajánlotta Hermione. – Mondjuk Franciaországról.
- Mit akarsz te Franciaországról hallani? Nincs benne semmi különös…
- Ajaj, te nagyon nem ismered Hermione Grangert – sóhajtott Draco. Hermione kérdőn mosolygott rá.
- Te talán igen?
- Nem, de azt tudom, hogy téged a világ minden országa és kultúrája érdekel, főleg, ha vannak benne mágusok. Nem igaz?
- De… - felelte szemlesütve a lány.
- Franciaországban nincs semmi különös, igazából annyira nem is szeretem. Ott élni jó volt, mert nagyon rendes és vicces emberek vettek körül, de talán ezért észre se vettem, hogy hol vagyok. Általában csak a birtok környékén mászkáltam…
- Birtok? – vonta fel a szemöldökét Hermione. Jessica épp belerúgott egy hatalmas kőbe. Mindenki a jajgató lányra pillantott, aki néhány pillanat után már nevetett saját ügyetlenségén. Leült az említett kőre, és megnézte a lábát. Csapattársai körbeállták.
- Jól vagy? – érdeklődött Valeri, miközben Joshba kapaszkodott. Hermione már kezdte megszokni, hogy együtt vannak. Nagyon aranyosak voltak így.
- Aha, persze… Csak azt hiszem, hogy a nagy lábujjamat innentől hatalmasnak kell hívni… - fintorodott el. A többiek nevetve-mosolyogva nézték. A másik négy csapat nem állt meg, csak Gradhild.
- Mi történt? – kérdezte unottan.
- Semmi, tanár úr, csak belerúgtam egy kőbe. De jól vagyok.
- Akkor keljen fel, és menjünk.
Hermione már az első pillanattól kezdve nem kedvelte ezt a tanárt. És ez nagy szó. Túlságosan ellenszenves volt a számára, és gyakran jutott róla kedvenc bájitaltan tanára az eszébe.
Jessica felállt, és óvatosan lépkedett. Alan felajánlotta a segítségét, de ő megköszönte, és elutasította. Mind továbbindultak, és lehagyták az ötös számú csapatot – velük együtt Gradhildet is. Más tanár se volt a közelükben.
- Téged nem emlékeztet valakire Mr. Gradhild? – fordult Hermione Dracohoz.
- Nem, de ezek szerint téged igen.
- Olyan, mint Piton… ő is ilyen…
- Ilyen milyen? – fordult felé a fiú felvont szemöldökkel.
- Jó, persze, tudom, te vagy a kis kedvence, de…
- Milyen Piton? – szólt közbe Alan. Hermione furcsán izgatottnak és meglepettnek látta.
- Perselus Piton, bájitaltan tanárunk – legyintett a lány. – Szóval, ő is utálja a gyerekeket…
- Ezt honnan veszed? – kérdezett vissza Draco. – Azért mert nem bírja a Griffendéleseket, nem feltétlenül a gyerekeket utálja…
- Mindegy, engem rá emlékeztet.
- Piton tanár?! – értetlenkedett meglepetten Alan.
- Igen! De… Miért, ismered? – kérdezte most Draco.
- Ö… nem… - rázta meg a fejét a fiú, és továbbsétált. Draco és Hermione kérdő pillantást váltottak. A szőke fiú Alan után ment, és kettesben vonta kérdőre. Alan most is nemmel válaszolt.
Hermione gondolataiba merülve sétált tovább. Biztosra tudta, hogy Alan ismeri Pitont, de fogalma sem volt, honnan.
Hamarosan egy gyönyörű helyre érkeztek. Itt mindenki megállt, és megigézve bámulta a csodálatos vízesést. A legalább húsz méter magasról leömlő víz egy kicsi tóba érkezett, és onnan egy kis patak vezette el. A tanárok elcsendesítettek mindenkit, és a tó túlpartjára mutattak. Ott egy hófehér és egy ezüst ló állt: egy unikornis és a csikója. Mindenki teljesen el volt bűvölve a fantasztikus állatoktól. Draco és Alan leültek a tópartjára, és onnan nézték az ivó állatokat. Azok nem zavartatták magukat. A felnőtt állat néha fel-felnézett, de nem futott el.
Mrs. Thompson suttogva elmondta, hogy ez a hely alig öt évszázada létezik, és hogy azelőtt az állatok a másik tóhoz jártak a szomjukat oltani. Ott az emberek könnyen levadászták őket, és nem csak az unikornisokat.
Még pár percig csodálták az állatokat, aztán továbbálltak. Az erdő egyre sötétedett, a kis csapat pedig egyre inkább maradozott le. Hermione ezt szóvá is tette, de a többieket ez nem igazán izgatta. Ők csak csevegtek, hülyéskedtek, és nevetgéltek. Aztán már Gradhild is rájuk szólt, hogy menjenek elé, és ha lehet, akkor a tetűnél egy kicsit gyorsabban mozogjanak. Erre Alan megkérdezte, hogy egy tetű milyen gyorsan megy. A tanár azt válaszolta, hogy ezt neki kéne a legjobban tudnia.
- Szerintem nem. Nem tudok róla, hogy rokonok lennénk – feleselt vissza ismét a fiú.
- Hál’ Istennek én sem.
- Akkor viszont nem értem, hogy maga hogy hasonlíthat ennyire egy tetűre. Tehát ebből arra kell következtetnem, hogy én nem vagyok tetű.
- Idefigyeljen, Mr. Fonce. Egy felnőtt emberrel beszél. Egy tanárral. Ne legyen tiszteletlen.
- Rendben. Maga pedig egy gyerekkel beszél. Egy diákkal. Maga se legyen tiszteletlen. Rossz példát mutat – szólt vissza Alan. Hermione még szórakoztatónak is találta volna a dolgot, ha nem egy tanár és Alan beszélgetnek. Így viszont úgy érezte, hogy Alan kicsit túl feszíti a húrt.
- Menjetek előrébb. Cseréljetek helyet a másik csapattal.
A kis hatos megelőzte az előttük baktató csapatot. Hermione szóvá akarta tenni Alan viselkedését, de a többiek beszéltek hozzá. Ők inkább dicsérték, semmint szidták volna. Amikor végre Josh befejezte az ajnározást, Hermione is megszólalt.
- Szerintem nem lett volna szabad visszabeszélned neki…
- Jaj, ’Mio. Túlságosan is szabálymániás vagy. Azért, mert mondtam valamit egy tanárnak, illetve azért, mert megvédtem magamat az ártó szavaktól, még nem vagyok egy neveletlen kölyök. Igazad van, egy felnőttnek valóban nem szabad visszabeszélni. De vannak kivételek. Az ilyen Gradhildfélékkel meg kell értetni, hogy nem ők a világközepe, és hogy nem gúnyolhatnak agyba-főbe bárkit. Te mit tettél volna, ha a helyemben lettél volna?
- Gyorsabban jöttem volna.
- Bocsáss meg, de én lázadó típus vagyok. Ha van miért lázadnom, persze – mosolygott. Hermionen valami furcsa érzés futott végig a fiú mosolyától. Soha nem érzett még ilyet, ezért fogalma sem volt, hogy mi lehet. De teljesen elfelejtette a vitát Alannel.
Sétáltak tovább. Az erdő kezdett világosodni, a fák ritkultak, a lombjuk már átengedte a nap sugarait. Egy kisebb rétre érkeztek. Egy óra felé járhatott az idő, így hát a tanárok egy-egy varázslattal ehető méretűvé változtatták az útra hozott szendvicseket, és néhány pokrócot terítettek le a fűre. A gyerekek csapatonként leültek egy-egy plédre, és hozzáláttak az evéshez. Alan nem ült le, ő inkább sétálgatni indult a füves területen. Hermione leült Jessica mellé, és kicsomagolta a zsömlét.
- Mit csinál ez a nem normális? – kérdezte Draco a többiektől, miközben Alant nézte. Hermione is a fekete hajú fiúra pillantott, aki épp az erdő felé futott. Mindannyian felnevettek.
- Fogalmam sincs… - csóválta a fejét Jess. Alan most már jött ki a fák alól, de senki nem értette, hogy miért rohangál. Lihegve lefékezett a négyes csapat pokróca előtt, és teljes erőből kidőlt.
- Hú… Kivagyok. Megvolt a mai futás…
- Mi a frászt csináltál? – kérdezte Valeri.
- Csak… - nyelt egy nagyot. – Láttam valamit, ami befutott oda – pillantott a fákhoz. – És kíváncsi voltam mi az.
- És rájöttél? – kérdezte kedves-kíváncsian Hermione.
- Nem… majd legközelebb gyorsabb leszek – mondta. Néhány percig nem szólalt meg, mert levegőhöz kellett jutnia. Kezeit mellkasán nyugtatta, és azok ütemesen jártak fel és le. Amikor légzése normálissá vált, felült, és nézte a barátait.
Üldögélve beszélgettek, Draco Alannel, Hermione meg Jesst hallgatta. A lány azt mondta, hogy mindjárt megérkeznek egy kis mugli faluba, ahol van egy lovarda, ami egy varázsló gróf leszármazottjának a tulajdona. Lesz lovasbemutató, és egy kis vásárszerűség, és itt kapnak két-három óra szabadidőt. Aztán onnan már mindenki akkor mehet el, amikor akar, csak szólni kell valamelyik tanárnak. A tábor tíz percre van a falutól, és csak egy ösvényen kell menni az erdőben.
Alighogy befejezte a mesét, valóban elindultak, és negyed óra múlva már a régies házakkal teli faluban mászkáltak. A faluban valóban nem lehetett felfedezni semmi olyat, ami ne mugliszerű lett volna. Valószínűleg azért, mert nem is volt.
Amikor megérkeztek a falucska széléhez, egy hatalmas birtok vaskapujánál álltak meg. Itt a tanárok elmondták, hogy rendesen viselkedjenek, és ne keltsék a feltűnést, mert valószínűleg a látogatók többsége mugli. Aztán az egész banda bement a vaskapun, és teljesen szétszóródva az úton, másoknak nem hagyva helyet a közlekedésre.
- Nem foglalunk kicsit nagy helyet? – érdeklődött Alan.
- Nahát, hogy te milyen illedelmes vagy… Pedig azt hittem, hogy te nem törődsz efféle formaságokkal – jegyezte meg kissé gúnyos mosollyal Hermione.
- Ezek szerint te nem vagy tisztában azzal, hogy milyen jól nevelt gyermek vagyok… - vigyorgott büszkén a fekete hajú fiú.
- Olyan, amelyik visszabeszél a tanároknak? – ráncolta össze a szemöldökét Hermione.
- Hé, egy, ő megérdemelte, kettő, nem vette se ő, se én komolyan… Csak poén volt. Táborban mindent szabad, itt ők is magánemberekké válnak. És általában ilyenkor értik a viccet – sötétkék szeme csintalanul fénylett.
- Aha, persze… De Gradhild nekem nem épp úgy tűnt, mintha értette volna.
- Nekem se – szólt közbe halkan Jess és Valeri.
- Jól van, akkor szidjatok nyugodtan csajok… Draco, ugye te kiállsz mellettem? – fordult kétségbeesve a szőke fiúhoz Alan.
- Persze, öregem… de… miben is? – kérdezett vissza kicsit értetlenül a fiú.
- Mondd csak, eddig merre jártál?
- Bocs, nem figyeltem… Lekötötte az agyamat ez a szag – fogta be az orrát Draco.
- Ezt hívják úgy, hogy lócitrom…
- Tudom, mi ez.
- Hát akkor? Mit vagy meglepve? Egy lovardában általában ilyen szag van – vont vállat Alan. – Egyébként meg a Gradhilddel való kellemes szóváltásomról esett szó.
- Már megint? – fordult el unottan a szőke.
- Azért, mert te se, és Alan se tanult jó modort, engem még zavarhat, hogy szemtelen egy tanárral – mondta Hermione kicsit dühösen. – Nem tisztelitek az idősebbeket.
- Ez nem igaz – felelte Draco a lány szemébe nézve, miután megállt. – Mondj egy tanárt, vagy bárki felnőttet, akit nem tisztelek!
- Gradhild.
- Ez hülyeség. Miért ne tisztelném? Annyira tisztelem, amennyire ő is engem. Nekem nincs vele bajom, mert ő sem kötött belém. Úgyhogy hagyjuk ezt, Alan volt nagyszájú.
- De téged jobb szidni – mosolygott rá Alan. – Én jobban járok vele. Nézni jobb, mint a saját bőrömön tapasztalni… Főleg azért, mert Hermione túl bölcs a vitákhoz, és nem tudnék jó érveket felhozni.
- Hamar kiismerted a kis iskolaelsőnket – vigyorgott gúnyosan Draco.
- Te is iskolaelső vagy?
- Nem – pironkodott a lány. – Még nem kaptam róla értesítőt.
- Ugyan, egyértelmű… Az a legrosszabb, hogy velem együtt.
- Á, értem – csillant fel Alan szeme. - Ez afféle rivalizálás köztetek, hogy melyik a jobb?
- Mi? A tanulásnak ehhez semmi köze. Különben is… tényleg. Igaz, nem tűrném, ha Granger bármiben is jobb lenne nálam.
- Pedig jobb vagyok.
- Miben? – mosolygott rá a fiú.
- Mindenben. Én sokkal jobb vagyok, mint te. Te csak… - kezdte volna a lány nagy komolyan, de Draco közbevágott. A fiú arcán halvány pír jelent meg, ami dühét jelezte.
- Igen? Lássuk csak… Te sárvérű vagy, Griffendéles vagy, Potterrel barátkozol, ha jól tudom, többször kerültél bajba, mint egy halálfaló…
- Mint például az apád? - a két fiatal már egymással szemben állt, és dühösen szórták egymásra a magukét. Csapattársaik csak körülöttük álltak, a többiek már szétszéledtek, egy-kettőjüket kivéve. Ők viszont nem álltak meg a kis csetepatét nézni.
- Szállj le az apámról, Granger – mondta fogcsikorgatva a fiú.
- Érzékeny pontra tapintottam? – kérdezte ártatlanul a lány. – Tudd meg, hogy apádnál szemetebb alakkal ritkán találkozik az ember, és nála undorítóbbal is. Talán te felveszed vele a versenyt. Hasonlítasz rá.
- Nem… - felelte dühösen a szőke. – És tudom, hogy milyen az apám, nem kell bemutatni – tette hozzá, és mérgesen továbbállt.
- Ez most nagyon fontos volt… Miért szapuljátok állandóan egymást? Miért jó ez nektek? Végre emberien beszéltetek, erre nem összevesztek valami állatságon? – vonta kérdőre a lányt Alan, és most valahogy felnőttebbnek tűnt. A szeméből eltűnt valami. Valami, amitől Hermione mindig komolytalannak és vidámnak látta. Most dühösnek és csalódottnak látszott.
- Hagyj békén – felelte Hermione, és dühösen kivágtatott a birtokról, és az erdő felé indult.
- A fenébe – mondta lehangoltan Alan.
- Nem mész utána? El fog tévedni vagy lehet, hogy valami baja esik… - aggodalmaskodott Jess.
- De, megyek…
*
Alan a nemrég elhagyott tisztáson érte utol Hermionet. A lány egy kidőlt fa törzsén ült, és mérgesen bámult maga elé. Nem vette észre, hogy a fiú követte.
- Leülhetek? – kérdezte lágyan. Hermione megdöbbent. Az előbb már szinte kiabáltak egymással, most meg…
- Persze…
- Figyelj… ne haragudj, hogy így beszéltem veled…
- Á, nem, nem haragszom… igazad van… nem kellene állandóan Malfoyjal veszekednem – mondta halványan a fiúra mosolyogva Hermione. – Csak egyszerűen nem tudom elviselni, hogy mindig olyan gőgös, és…
- Most sem volt az… Te dühítetted fel.
- Nem! Ő sárvérűzött le… már megint – tette hozzá szomorúan.
- Ez igaz, de…
- Mit de? Én csak utána jöttem az apjával… És különben is, igazam volt. És ő is elismerte, hogy milyen egy aljas…
- Oké, oké… tudom, hallottam az előbb is – állította le gyorsan a lányt Alan. – Nem kellett volna ezt a tiszteletes izékét felhoznod… Mármint Gradhildet, meg ilyenek.
- Meg se kellett volna szólalnom… Sőt… el se kellett volna jönnöm ebbe a táborba… Malfoy elrontja az egészet…
- Próbálj meg nem úgy viselkedni vele, ahogy eddig, a suliban… a tónál is tök jól elvoltatok… és ma is beszéltetek, szóval… menne ez, csak nem kéne ilyeneken veszekednetek… Mind a ketten gyorsan felkaptátok a vizet. Ha tudod, hogy mik a gyengéi, akkor nem kéne kihasználnod… nem kellene direkt provokálnod ezzel.
- Akkor nem szólok hozzá. Soha többé, ebben az életben.
- Azt megnézem – mosolyodott le a fiú. Hermione megnyugodva látta, hogy az a fény visszatért a fiú kékesszürkés szemeibe. Pár perc csend után megszólalt.
- Olyan furcsa srác vagy – mondta lágyabb, kedvesebb hangon.
- Mondták már… jó páran – felelte Alan. Mosolygott, de…
- Ezt most miért mondod ilyen bánatosan?
- Eddig sose jelentett jót, ha valaki megállapította, hogy furcsa vagyok – vont vállat a fiú.
- Ó… én nem gondoltam semmi negatívra, sőt. Furcsa, hogy ennyire nyitott vagy, és humoros, és mégis kedves. Mert a legtöbb fiú, aki próbál jó fej lenni, az azzal együtt bunkóvá is válik egy kicsit… De te valahogy nem. De ugyanakkor… és ez most sajnos nem pozitívum lesz, olyan érzésem is van, mintha… valamit – Hermione elgondolkozott, hogy most elmondja-e, amire gondol.
- Valamit? Mi van a valamivel? – mosolygott Alan.
- Mintha lenne valami baj veled.
- Elmebeteg vagyok, nem tudtad? – nevetett fel a fiú. Hermione is elmosolyodott.
- Nem, képzeld… még nem tűnt fel. Na, de most komolyan… olyan, mintha titkolnál valamit.
- Hát… tény, hogy sok mindent nem tudsz rólam, és meglepődnél, ha tudnád, de egyik sem olyan titok szerintem, amilyenre te gondolsz.
- Ezt honnan tudod?
- Elmondjam az egyiket?
- Persze. De csak ha akarod…
- Nem olyan nagy titok, csak… hatással van rám – Hermione értetlenül nézte. Na, talán megtudom végre, hogy mi lehet az, amit rejteget… - Csak annyi, hogy… nem is merem az apámat, és semmit sem tudok róla.
- Hogyhogy? – döbbent meg a lány. – Azt hittem, hogy te a szüleiddel élsz, és hogy afféle kis hercegként tenged az életed… - Alan halkan felnevetett. – De tényleg… olyan… tökéletesnek hiszlek.
- Dehogy… A tökéletestől szerintem én állok a legmesszebb.
- Szerintem Malfoyék…
- Tudod… Franciaországban a volt mexicói Mágiaügyi Miniszterrel éltünk… Anya és a miniszterelnök keresztfia élettársak voltak… Szóval… anyagilag tényleg tökéletes lett volna az életem. De Adamet, ő anyám volt élettársa, soha nem szerettem igazán úgy, mint az apámat, hiába volt velünk születésem óta.
- Volt élettársa? – vonta össze a szemöldökét Hermione.
- Aha… tudod… most június közepén halt meg. Megölték.
- Ó… sajnálom – mondta sajnálattal a lány. Ezt nem hitte volna. – Ne haragudj…
- Jaj, nem, dehogy, nem haragszom – mosolygott vidáman a fiú. – Mondom, nem szerettem úgy, mint az apámat… igazából nagyon jó fej volt, de… nem tudom… inkább olyan volt, mint egy távoli ismerős. Na, és… anya nem szerette… mármint nem volt szerelmes belé, de Adam teljesen bele volt esve. Nem is nagyon érdekelte, hogy anya nem szereti… mondjuk… ha jól tudom, nem is feküdtek le… bár ezt kicsit furcsállom tizenhét év alatt… na mindegy – Hermioneval összevigyorodtak. – Anyával néha-néha mászkáltunk Franciaországban, vásárolni, vagy valami… mondjuk az elmegyógyászaton is gyakran megfordultunk – mosolygott komolytalanul Alan. – Nem, ott nem voltunk… Na, és én már négy évesen is könnyen ismerkedtem, és hát jó sok pasival jóban lettünk, és hát ők járkáltak hozzánk… és azok a férfiak között kerestem – persze tudatlanul – az apámat… Kerestem valakit, aki az lehetne, aki tényleg olyan, mintha az lenne. Nem külsőleg, nem a vérszerintit akartam megtalálni. Akkor még nem. Hanem egy olyan embert, aki apaként bánik velem. Nem találtam meg. Aztán volt egy férfi, aki három hónapos koromtól látogatott. Ő volt az. Ő volt az, akire tudtam akkor az apámként tekinteni… mindig nagyon rendes volt velem, mindig játszottunk, mindig segített, és anyával is nagyon jól kijöttek – Hermione kedvesen mosolygott. – Nem, nem úgy… barátként. Anya valahogy nem az a nagy szerelmes típus… Aztán nyolc éves koromban, amikor úgy éreztem, hogy jaj de jó, minden rendben, van egy apám, aki szeret, és akit szerethetek, aki mindig ott van, amikor szükségem van rá, akkor elment. Csak annyit tudok, hogy összevesztek anyával, és nem békültek ki, talán a mai napig. Két évig még leveleztem vele… ő is varázsló volt. De nem jutottam semmire. Nem jött vissza, bármennyire is kértem. Soha többé nem láttam – hajtotta le a fejét a fiú.
Hermione látta, hogy gondolkozik. Szegénykém… Kamasz korában nem volt ott vele az, akire számított, hogy segít neki… Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra a személyre, aki minden gyereknek kell. Akkor meg főleg, ha fiú az a gyerek.
- Akkor sírtam életemben a legtöbbet. És akkor még komoly okom is volt rá. Egy nyolc éves gyerek… szörnyű volt… majdnem félévig azt kérdezgettem anyától, hogy mikor jön már, aztán, hogy miért nem jön már… tudtam, hogy összevesztek, de akkor még az volt bennem, hogy nem mondták komolyan, és kibékülnek, mint mindig – mosolyodott el. – Mennyit vitatkoztak, istenem… aztán mind a ketten elnevették magukat. Éjszakákon át zokogtam, és anya nem tudott mit tenni. Nem akarta többet látni, és hát… ha jól tudom, ő se anyát. Azt nem tudom, hogy legalább értem miért nem kötöttek fegyverszünetet, de ez van. Most már mindegy, már felnőttem. Bár ettől függetlenül én lennék a legboldogabb ember a világon, ha láthatnám, ha beszélhetnék vele…
- Szegénykém… ezt tényleg nem gondoltam volna… De hát… akkor anyukádra hasonlítasz ennyire? Ő ilyen kedves? Ő ilyen aranyos és vicces? Vagy ezt kitől vetted?
- Gőzöm sincs, jön magától… De anya is ilyen… bár… ő nem ennyire – nevetett fel a fiú. – Egyébként anya azt mondja, hogy nagyon hasonlítok apámra, és persze, ha valami hülyeséget csinálok, akkor rögtön azt mondja, hogy ezt is apádtól örökölted…
- És külsőre?
- Hát… anyára nem nagyon hasonlítok, de úgy az arcvonásainkban nagyon egyformák vagyunk. Azt mondják, hogy kiköpött anyám vagyok, csak a szemem más… Anya azt mondta, hogy azt nem tudja, hogy honnan szedtem, mert a családban senkinek nincs olyan szeme, mint nekem, még az apáméknál sem.
- A szemed az egyik ismerősömére emlékeztet. De ő már meghalt.
- Tényleg? Lehet, hogy ő volt az apám? – nevetett fel vidáman Alan.
- Hát… lehet végül is – mosolygott a lány. – Neki is fekete haja volt, és végül is… ki tudja?
- Hogy hívják?
- Biztos ismered, ha máshonnan nem, az újságokból. Sirius Black.
- Á, tudom… Lehet.
- Mit lehet?
- Lehetne az apám. Anya ismerte, és ha jól tudom, akkor jóban is voltak…
- Komolyan? Ki az anyukád? – érdeklődött kíváncsian a lány. Alan már nyitotta a száját, amikor valami megmoccant a mellettük levő fák között.
- Mindegy. Inkább menjünk vissza a táborba. Már kezd sötétedni.
- Oké.
Elindultak az erdő felé, és az ösvényen mentek. Hermione még faggatta Alant a családjáról, de az nem igazán árult el többet.