Draco a hóban ülve rengeteget gondolkozott. Órák múlva vette csak észre, hogy már vacog, szája lila, és hihetetlenül éhes. Felpattant, pontosabban megpróbált felpattanni, de minden mozdulat nehezére esett. Végül valahogy feltápászkodott, és bicegve elindult otthona felé. Már messziről látta a kivilágított kastélyt, és újra rádöbbent, hogy mennyire utál ott élni. Ott, ahol mindenki annyira fél tőle, még a saját anyja is, ott ahol folyton egy szerepet kell játszania, ott, ahol az élete mintha egy véget nem érő színdarab lenne. Erősen gondolkodott azon, hogy visszamenjen e egyáltalán, de arra a következtetésre jutott, hogy felesleges lenne lelépnie, hiszen hova is mehetne? Mikor belépett a kúria ajtaján, egyből három hajlongó szolga vette körül, élükön a legsunyibb ábrázatúval, Wickham-mel. - Ó, uram, mit parancsol? Esetleg vacsorázni az édesanyjával? Vagy inkább küldessek fel a szobájába egy kis finomságot? Mit szólna egy kellemes fürdőhöz? Vagy… - folytatta volna végeláthatatlanul a szolga, de Draco közbeszólt: - Fürdeni szeretnék egy kád jó forró vízben, és hozzá egy kupa vajsört kérek. Szóljanak, ha kész! Addig is a szobámban leszek – azzal felsietett a szobájába. Mikor belépett, nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. A nagyobb fajta lakosztálynak is beillő szoba szokatlanul rendes volt, mégis úgy érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudott rájönni, hogy mi az. Azonban mikor az asztalához lépett, egyből rájött a megoldás nyitjára. Egy átlátszó szövetbe csomagolva egy négyzet alakú háztartási keksz. Döbbenten vette kezébe a kis csomagot, és újra nem értett semmit. ’Mi ez? Hogyan kerül ide? Ki tette ide? És főleg: miért?’ Óvatosan kibontotta, és kiszedte a kekszet. Érdeklődve forgatta kezében, majd észrevette, hogy a sütemény közepén egy kör alakú kiemelkedés van, akár egy gomb, és megnyomta azt. Erre a keksz elkezdett duzzadni, és kiesett belőle egy darab pergamen. A fiú a kezébe vette, és elolvasta a rajta lévő négysoros verset: Ha szíved börtönében sínylődik, És nem tudsz mit tenni, Keresd azt az embert, Ki kezében tartja szíved kulcsát. Pár másodpercig meredten tekintett a szövegre, majd a papír magától kirepült kezéből, őrült pörgésbe kezdett, és visszaereszkedett a fiú tenyerére. Immár nem egy vers volt rajta, hanem egy rajz; egy rajz a göndör hajú lányról… Joanne kinyitotta szemét, de csak homályos alakokat látott. Pislogott párat, majd a látása is kitisztult, és rájött, hogy négyen térdelnek mellette: Katie, Barry, Dumbledore, és a lány a könyvesboltból, Ashley. Joanne felült, és rémülten megszólalt: - Én...én... Dumbledore... tüsszentettem.. mi történt? - Ez egy bonyolult kérdés… pontos választ én magam se tudok adni egyenlőre… csak úgy tudtunk felébreszteni, hogy elvégeztünk egy régi könyvben leírt varázslatot. Annyi volt a lényege, hogy mágikus úton egy jelet küldtünk a párodnak, hogy megtaláljon… - a párod. Ez a szó eszébe jutatta, hogy miért is csinálták a varázslatot, amibe ő beletüsszentett. - Malfoy! – kiáltott fel a lány. Dumbledore komoran bólintott. - Nos igen. Azonban a varázslat egyértelműen megmutatta, hogy rá van szükséged. Most már valamiféleképpen megtudta, hogy meg kell keresnie téged. Rád bájoltunk egy olyan varázslatot, aminek hatásaként ha valaki erősen koncentrál rád, megtalálhat. Ha az ifjú Malfoy érdeklődni, kutatni kezd utánad, ami felteszem így lesz, akkor gyerekjáték lesz rád bukkannia. Tehát mostantól az egyetlen feladatunk várni… Barry hiába nyugodott meg, hogy Joanne-nak nem történt semmi baja, valami mégis nyugtalanította. Ashley… a lány valahogy nagyon is ismerősnek tűnt számára, azonban arra nem bírt rájönni, hogy honnan is ismerheti. Elgondolkodva figyelte, ahogy a lány az öreg igazgatóval beszél; valahogy egész testtartása, arckifejezése, de még szeme csillogása is emlékeztette valamire… valami nagyon régi emlékre… Ugyanígy hullott a hó, tejfehér, friss hóval beborítva a vidéket. Azonban két fiatalnak ez volt a szórakozás forrása: vidáman hemperegtek a tél nyújtotta ajándékban. Nem lehet mondani, hogy nem használták ki lehetőségeiket: hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek: az összes létező ilyenkor játszható játékot felfedeztél, élvezték. Mikor elpilledtek kissé, egy óriási faház teraszára ültek a hidegben; gondoskodó szüleiknek hála vastag téli ruha volt rajtuk; nem fáztak. Egy öreg anyóka hozott nekik jó meleg gyümölcsteát, amit élvezettel kortyolgattak, figyelték, hogy a pára hogy száll fel a bögréből, hogy mennyire látszik a leheletük a nagy hidegben. A két fiatal között egyértelműen bontakozott valami, amit akár gyerekszerelemnek is lehetett nevezni. Élvezték egymás társaságát, jókat játszottak, ismerték egymást – lehet ennél jobb társat elképzelni? - Ha nagy leszek, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a fiú kissé elpirulva, miután teáik elfogytak. - Persze… az nagyon jó lenne. És akkor már tényleg játszhatnánk papás-mamásat. Úgy igaziból - hallatszott a lány válasza. - Az nagyon jó lenne… - mondta a fiú, majd a téma elterelődött erről, de valahogy mindkét fiatal emlékezetében megmaradt. ’Igen… biztos, hogy ő az.. bár ha az öreg Dumbledore is elfelejtett.. bár, ha emlékezetem nem csal – márpedig nem szokott -, vele akkor nem találkoztam, így ez értehtő… no mindegy, megkérdezzük, lefeljebb hülyének néz, nem igaz? Ahozz meg már hozzá vagy szokva… ’ – eme gondolatra Barry elvigyorodott, majd enyhe köhögőrohammal a beszélgető Dumbledore és Ashley mellé lépett. -Hmm… Ashley? - Igen.. öhm… mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezett vissza a kissé bizonytalan lány, mire Barry megeresztett egy halvány mosolyt – Barry… nem ismerjük mi egymást… jóval régebbről? – tette fel a kérdést, ami szívét nyomta. - Barry… Barry… Nem is tudom… honnan kéne ismernünk egymást? - Derry… Írország? – hangzott a válasz. Ashleynek mintha hirtelen minden beugrott volna – a felszínre tóduló emlékek szinte elnyomták – Te.. te… Barry! – kiálltott fel nyakába ugorva. - Ezt nem hiszem el! A sors iróniája, hogy mi ismét találkoztunk… ennek így kellett lennie! És hogy vagy? Mi történt veled azóta? Hol laksz? Hol tanultál? Mi volt a kedvenc tantárgyad? Most mi a foglalkozásod? Továbbtanulsz? – csapongott össze-vissza a lány. Barry mosolyogva próbálta lenyugtatni. - Hmm… sok minden történt velem azóta. Ezeket talán majd később, egy finom kávé mellett… - tette hozzá. No ez nem randinak számított nála, de ki tudja, Ashley minek vette? Mindebből Katie csak annyit látott, hogy Ashley, a nemrég megismert lány - aki egyben Dumbledore unokahúga-, Barry nyakába ugrik. A lány ekkor enyhe féltékenységet érzett; avagy talán nem is féltékenység volt ez, inkább csak amolyan irigykedés. Irigykedés, hogy másoknak minden sikerül, neki meg semmi sem. Kedvelte Barryt, de nem tudta, mire gondoljon vele kapcsolatban. A fiú általában megértő és kedves volt vele, és ami Katie számára a legfontosabb volt: meg lehetett benne bízni. Hogy ne fájdítsa tovább a szívét, inkább kedves barátnőjével, és az időközben a fiataloktól elsomfordált Dumbledore professzorral beszélgetett – kiről másról, mint Dracoról? Fleur kezéből kiesett a pohár, mely hangos csörömpöléssel összetört. - Ennyire ijesztő vagyok? – érdeklődött huncut félmosollyal arcán Sebastian. Fleur nagyon meglepődött, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét. - Ahogy mondod. Elég rémisztő volt szembetalálni magam egy ilyen arccal…- a szúrás telibe talált, ami meglátszott a fiú arcán, mosolya immár nem magabiztosnak, hanem erőltetettnek tűnt. A lány ezt látva elmosolyodott, és újra támadásba lendült: - Silvester, kértelek, hogy hagyj békén.. – ez már végképp tönkretette a fiút, aki megsemmisülten javította ki Fleurt: - Sebastian… a nevem a Sebastian… - Ó, ja igen, ne haragudj – egy angyali mosolyt villantott a fiúra, majd könnyed léptekkel visszasétált barátnőihez. Ekkor Sebastian hirtelen felriadt tehetetlenségéből. Mialatt Fleurral beszélgetett, mintha egy külső szemlélőként látta volna magát, de most, hogy a lány nem volt közelében, visszanyerte önbizalmát. De akkor sem értette az előbbi jelenetet. ’Hogy lehet, hogy nem tudtam megszólalni se? Miért nem hat rá a varázsom? És neki vajon milyen hatalma van fölöttem? Csak a hozzám hasonlóak tudnak ilyen reakciókat kiváltani az emberekből? Talán ő is véla? De akkor hogy hogy nem vettem észre elsőre?’ – töprengve leült asztalához, és az elmélyülten bulizó lányt tanulmányozta. Bill fel-alá járkált a szobájában. Egyszerűn nem tudta elterelni a gondolatait Fleurről. ’Nem szabad folyton hívogatnom. Akkor úgy érezné, hogy korlátozom a szabadságát, és itthagy… Nem. Nekem is vannak barátaim. Tényleg, Barryvel nem is beszélgettem egy csomó ideje. Írok neki, hogy mi újság vele…’ Gyorsan összedobott egy kis levelet, ami valahogy így festett: ’Szia Barry! Nem is köszöntem meg a múltkor, hogy úgy aggódtál értem, meg ilyesmi. Gondoltam összefuthatnánk beszélgetni, ha van kedved… Bill’ Elküldte a levelet, és elment letusolni. Mikor befejezte, nekiállt némi-nemű kaját csinálni, és ekkor megérkezett a válasz: ’Szia Bill! Nem kell semmit megköszönnöd… Persze, feltétlenül találkoznunk kell! De sajnos most nem érek rá… Katie puszil! Barry’ ’Katie? Vajon mit keres Barrynél? Ezek összejöttek? Barry elgondolkozva nézett a távolodó bagoly után , mely beleveszett London hófehér házteteinek sokaságába. - Biztos, hogy jól tettük, hogy beleírtunk engem is? – aggodalmaskodott Katie. - Á, nem hiszem hogy zavarná. Mindketten a barátai vagyunk, neki meg ott van Fleur… - ezzel a mondattal a lány szívébe talált. Erre Barry is hamar rájött, és kijavította magát: - illetve Bill szereti Fleurt… - mikor rájött, hogy ezt már nem tudja úgy befejezni, hogy ne okozzon fájdalmat a lánynak, elszántan így szólt: - Mindegy. A lényeg az, hogy nincs oka féltékenynek lennie… ránk – a végét már csak motyogta, és elvörösödve lesütötte szemét. Katie is elpirult kissé, és hogy zavarát leplezze, merengve tekintett a csöndesen beszélgető Dumbledorra és Joannera. A lány vonásait figyelte. Joanne mosolyogva bólogatott, majd hirtelen meredten tekintett ki az ablakon. Katie ijedten megfordult, hogy mi rémíthette meg ennyire legkedvesebb barátnőjét, de nem látott semmi szokatlant. A szemben lévő háztetőn egy vörös cica komótosan mosakodott. Fénylő szőrén megcsillantak a napsugarak, akárcsak a hófehér háztetőn, és Katienek egy idő után fájt szemlélnie ezt a békés tájat. Hátrapillantott Joannera, aki még mindig a távolis pontra szegezte tekintetét, de arca inkább csodálatot, mintsem rémületet tükrözött. Joanne eközben úgy érezte magát, mintha egy álomban lenne. Dumbledore-ral beszélgetett, és puszta véletlenből kipillantott az ablakon. A szembeni háztetőnél egy aranyló, gomolygó felhőt látott, amibe az ő neve volt írva nagy betűkkel. Perceken keresztül csak állt, és bámult, fel se tűnt neki, hogy mindenki őt nézi. Bágyadtan, kinyújtotta karját, és legnagyobb megdöbbenésére a ködfelhő elindult felé, mintha egy láthatatlan erő húzná. Egyre közelebb ért, átlebegett az ablakon, és végül egy aranyló kulcs formáját öltötte magára. Joanne óvatosan megérintette, és végigsimította ujjaival. Felfedezte, hogy apró vésetek vannak rajta. Nagy nehezen kibetűzte, és felolvasta: - Segíthetsz rajta! – megnézte volna a kulcs másik oldalát, de az felrepült a levegőbe, oly hirtelen, hogy felsértette kezét, és eszeveszetten pörögni kezdett az ágy fölött, ezüstös port kavarva. Joanneban tudatosult, hogy a többiek mindebből semmit nem látnak, ezért továbbra is a jelenségre koncentrált. A kavargás már ember nagyságúra nőtt, és ő észrevette, hogy egy varázsló körvonalai kezdenek kibontakozni. Ekkor meglátta az imént érkezett ifjú szemét; egy szürke, fagyos szemet… Draco, miután megfürdött, elhatározta, hogy pihen egy kicsit, hogy meg tudja emészteni a ma történt dolgokat. Még mindig fáradtnak érzete magát, nem tett jót neki a több órás kirándulás a fagyos erdőben. Már a negyedik kupa vajsört itta, és a kekszben talált versikén töprengett. ’Az első két sort értem… szívem börtönében sínylődik, és nem tudok mit tenni… ez világos. De a második fele? Miért pont azt a lányt kell megkeresnem? Mi közöm hozzá? Mondjuk furcsa volt a reakciója a könyvesboltban velem szemben… szívesen átgondolnám még egyszer a kis találkozónkat. De hiszen átgondolhatom! – csapott a homlokára, majd tarkójára szegezte pálcáját, és egy merengőbe tette gondolatai; majd fejest ugrott a kavargó emlékekbe. Újra jelen volt a könyvesboltban lezajló eseményeknél, majd mikor már tizedszerre nézte végig, de még mindig nem tudott meg többet az ismeretlen lányról, feladta, és végighevert ágyán. ’Bárcsak megtudhatnám, hogy ki ő!’ – erre varázsütésszerűen felemelkedett ágyáról, és hihetetlen sebességgel pörögni kezdett. Végtelennek tűnő idő után egy emberi alakot vett észre a nagy kavargásban. Egy alakor, mely őt nézte. Ránézett, és szembetalálta magát a könyvtáros lány, érdeklődő, mélybarna szemeivel…